A vadnyugati stílusú lovaglásra nagyon sok fajta alkalmas, gyakran láthatunk sikeres versenyzőket magyar félvéreken, és szinte minden versenyen előfordul néhány arab és haflingi is.

Ezek a fajták szépségükről, intelligenciájukról, kitartásukról, kiegyensúlyozottságukról és barátságos jellemükről ismertek. Általában erős testalkatúak és igénytelenek, ezért a szabadidős lovaglás mellett több lovas sportágban is kiváló eredménnyel szerepelnek. Sokoldalúságuk megmutatkozik a távlovaglásban, a kocsihúzásban, valamint az idomító, ugró- és gyorsasági versenyeken is. Tanulékonyságuknak köszönhetően a western lovaglásban is remekül beváltak. A feladatokban szívvel-lélekkel vesznek részt. Különösen a trailben, a pleasureben és a western ridingban mutatkozik meg ügyességük vagy fürgeségük.
A legbiztosabb esélyekkel azonban azok a lovasok indulhatnak, akiknek nemcsak remekül betanított lovaik vannak, hanem már a fajta megválasztásánál is olyan lovakat keresnek, amelyeket kifejezetten erre a sportágra tenyésztettek és fejlesztettek ki. A vadnyugati stílusban lovaglók között gyakran hallhatjuk azt a mondást, hogy mindenfajta lóval lehet western lovagolni, de csak western lóval lehet western versenyt nyerni. Ezek a fajta lovak rendelkeznek leginkább azokkal a külső és belső tulajdonságokkal, amelyek legalkalmasabbá teszik őket erre a sportágra.

AZ APPALOOSA

A pettyes lovak története messzire nyúlik vissza. A franciaországi Lascaux barlangjaiban Kr. előtt 18000 évvel ezelőttről származó, pettyes lovakat ábrázoló falfestményeket is találtak. Ezek az állatok még csupán élelemként, nem hátaslóként tartoztak elődeink életéhez.
A félvad pettyezett házilovak a spanyoloknak köszönhetően terjedtek el Mexikóban, majd a mai USA területén. A spanyolok a hódítani akartak az Újvilágban, így a legkiválóbb lovaikat vitték magukkal, ám általában otthagyták őket, amikor visszatértek Európába. Az elvadult ménesek így fokozatosan szétszéledtek. Az indiánok kezdettől fogva tisztelték a lovakat. Megtanultak bánni velük, és főleg teherhordásra használták őket. A XVIII. század elejére már valamennyi indián törzs ismerte a lovakat, melyek jelentős változást vittek addigi életmódjukba: vadászatok során és a törzsi harcokban is nélkülözhetetlenek lettek számukra. A kultúrájukba is belevonták kedves társukat: dalaikban, imáikban is szerepeltek a lovak, és a halott indián mellé temették a lovát is. Az indián lovak fűvel és fakéreggel táplálkoztak, és ugyanolyan jól tűrték a nélkülözést, mint gazdáik.
Az appaloosa fajta története szorosan összefonódik a nez percé indiánokkal. Ez a törzs csak a VIII. század elején - a sosóni indiánokkal folytatott cserekereskedelem során - találkozott először ezzel a jávorszarvas nagyságú, erős, rendkívül barátságos állattal. A nez percé törzs, melynek tagjai korábban szinte kizárólag halászattal foglalkoztak, a lovak kedvéért hamarosan áttértek a nomád vadászok lovas életformájára.
Igazi szelektív tenyésztésről is itt, a Washington, Oregon és Idaho térségében élő nez percé és palouse törzseknél beszélhetünk először. Ezek az indiánok különös örömet leltek a lovaikban, így alig néhány évtized alatt a komoly kiválogatás eredményeként kitenyésztettek egy közepes nagyságú, nagyon fürge és intelligens hátaslovat. Rendkívül jó tulajdonságai következtében hamarosan mások is megkedvelték ezt a fajtát, s mivel a Palouse-folyó környékén terjedtek el leginkább, palouse horse néven váltak ismertté. Ebből alakult ki aztán a palousy, majd később a faj mai neve, az appaloosa.
Az indiánok ellen folytatott XIX. század végi kegyetlen hadjáratok során a nez percé törzs is és az appaloosa fajta is a kihalás szélére került. Az indiánok egyik napról a másikra kb. 900 appaloosájuk elvesztését kellett végignézniük, amikor egy 400 méter széles folyón átkelve próbáltak menekülni. A törzsből életben maradt indiánoknak 1877 őszén rezervátumba kellett vonulniuk, a megmaradt lovak pedig az amerikai katonák és az új telepesek kezére kerültek. Ez csaknem a fajta kihalásához vezetett.
Egy fél évszázadon át semmi nem történt az appaloosa fajta megőrzése érdekében, azonban 1938 decemberében Oregon államban összefogott a pettyes lovakat kedvelő emberek egy csoportja, és alapítottak egy nemzetközi szervezetet, az ApHC-t (Appaloosa Horse Club) az appaloosa fajta megmentésére, tenyésztésének fejlesztésére. Az akkor 113 lovat számláló fajtának ma már közel 600 ezer regisztrált egyede van.
A ló megjelenését tekintve a legfeltűnőbb a mintás szőrzete: a sötét alapon lévő néhány fehér pettytől kezdve az egész testén pöttyökkel tarkított lóig mindenféle kombináció megtalálható az appaloosa rajzolatán. Ez a fajta pettyezet egyedülálló megkülönböztető jegye ennek a fajtának, mely a bőrön található pigment foltoknak köszönhető. A mintázaton és a pöttyökön kívül jellegzetes appaloosa tulajdonság a hosszában csíkos pata is. Sokak által nagyon kedvelt vonása, hogy ennek a lónak fehér színű a szemfehérje (sclera), emiatt gyakran hasonlítják az emberi szemhez.
Az appaloosa jól alkalmazható a marhák körüli munkában, azonban már a kezdetektől fogva gyakran bevetették őket a lóversenyeken is. A népszerű hétvégi rendezvények az évek során nemzetközi showműsorokká nőtték ki magukat, ennek következtében pedig olyan speciális sportágak is fejlődtek, mint a pleasure, a reining vagy a cutting. Ezekre a versenyekre már tudatosan kellett fejleszteni a tenyészeteket. Így az appaloosa fajtában is speciális vérvonalak alakultak ki, melyek különösen alkalmasak egyes versenysportágakhoz. A western rendezvényeken ma már nálunk is szinte hagyománynak számít az indián kosztümös appaloosa show. Ezeken a látványos bemutatókon a lovakat indián kantárzatban vezetik föl, és a lovas is indián öltözéket visel.
Sokoldalúságának köszönhetően lovaspólókon, vadászatokon és egyéb lovassportokban is remekül bevált ez a fajta. Egy biztos: bármire használják is, egy appaloosa mindig feltűnő jelenség.

PAINT HORSE

A paint és a pinto foltos lovat jelent. Az első szó angol eredetű, az utóbbi pedig a mexikói határ közelében lévő spanyol nyelvterületen alakult ki. Ezek a foltos lovak - melyeket szintén a spanyol felfedezők hoztak Észak-Amerikába - kezdettől fogva nagyon kedveltek voltak mind az indiánok mind a lovas marhapásztorok körében. Eredeti származási helyük feltehetőleg az arab vidék lehetett, mivel a foltos lóalak gyakran megjelenik az ókori közép-keleti művészetben. Az orosz sztyeppek vadlovainak domináns tobiano mintázata pedig arra enged következtetni, hogy ez a mintázat már a Római Birodalom idején elterjedhetett Európában.
Amerikában is gyorsan elterjedtek a feltűnő foltokkal tarkított vad ménesek, melyeket szívesen háziasítottak az őslakosok, mialatt az európaiak továbbra is rengeteg jól bevált, kiváló vérvonalú lovat szállítottak az új kontinensre. Hamarosan szükségesnek látták a fajták keresztezését, hogy nagy méretű, megnyerő külsejű lovakat tenyésszenek ki, melyek nehezebb körülmények között is jól bírják a megfeszített munkatempót. A látványos, kivételes mintázatú foltos vadnyugati lovak így váltak Amerika jellegzetességévé.
A texasi Fort Worthben 1965-ben alapított Amerikai Paint Horse Szövetség (APHA) a foltos lovakból - tisztán tenyésztési céllal - egy új lófaját hozott létre. A paint horse-nak keresztelt fajta egyedeit az APHA bejegyzi. Napjainkban kb. 400 ezer bejegyzett példányt tartanak nyilván.
A paint horse (ph) és a pinto közötti különbséget tehát nem a szőrzetben vagy a mintázatban kell keresnünk, hanem a vérvonalakban. A paint lovaknak kettős bejegyzést is engedélyeznek mint pinto lovak. A quarter horse-szal is közeli rokonságban áll: a paint gyakorlatilag nem más, mint egy foltos quarter ló, amelyiknek több fehér jegye van, mint amit az AQHA tenyésztési szabályzata a qh-ok számára megenged. Ha valaki quarter lovon szeretne lovagolni, s kedveli a foltos lovakat, egyszerűen paintet választ. Érdemes megjegyezni, hogy nem minden ph foltos, ugyanis a szabályzatoknak megfelelően ph-ként regisztrálják azokat a nem foltos egyedeket is, melyeknek szülei fajtatiszta (akár foltos akár nem) ph-ok. Mind az AQHA mind az APHA elfogadja a paintnek a quarter lóval történő párosítását.
A paint lovaknál háromféle fő színezést különböztetnek meg: a tobianot, az overot és a toverot.
A tobiano általában sötét szőrű, a foltok körvonala nyugodt, és fehér színsáv keresztezi a derékvonalat. Lábai fehérek, a sörény és a farok általában kétféle színű. Szabályos, rendezett, kerek alakú pettyek borítják a nyaka környékét. A tobiano rajzolat dominánsan öröklődik.
Az overo változat esetében nyugtalanok a folthatárok, a fehér színsáv oldalról indul és nem keresztezi a törzs vonalát. A fejen általában lámpás vagy hold alakú jegy látható, de lehet teljesen fehér is. A lábai közül egy szinte mindig sötét, de néha mind a négy az. A sörény és a farok egyszínű.
A tovero jellegzetessége a sötét pigment folt a fülei körül, mely időnként a homlokra és a szemek környékére is ráfut. Szemei kékek. A száj körül is gyakori a pigmentáció, mely a pofa vagy a nyak irányába is terjedhet. A test többi részén is előfordulhatnak kisebb foltok.
A ph a szabadidős és a versenysport területén egyaránt sokoldalú. A quater lóhoz hasonlóan kiváló teljesítményt nyújt a trail, a pleasure, a reining, a cutting, a working cowhorse és a western túralovaglás területén. Különösen jó természete és erős idegzete rendkívüli családszeretetével párosul, ezért a ph ideális társ a szabadidő eltöltésében is.

A PINTO

Ahogy mondani szokták, a pinto nem egy igazi fajta, hanem egy színtenyészet. A paint lovaknál ismertetett szín szerinti csoportosítás mellett ezért igazából nem is említhetnénk sajátos fajtajegyeket sem. A különböző használati célok és területek következményeként azonban a pinto lovaknak különböző testfelépítésű válfajai fejlődtek ki. Jelenleg a pinto lovakat 5 különböző típusba szokás sorolni.
STOCK típus: négyzetes formájú, nagy méretű, erős izomzatú ló. Testfelépítésében sok hasonlóságot mutat a paint és quarter lovakkal. Western munka- és szabadidős lovaglásra egyaránt használják.
HUNTER típus: nagytestű (a 160 cm-es marmagasságot is meghaladó) ló, járása átfogja a teret. Nagyon jó ugrókészséggel rendelkezik, vadászatokon kiválóan teljesít. Hátas, ugró, és szabadidős lovaglásra is gyakran használt ló.
PLEASURE típus: nemes, rendkívül jó természetű ló, melynek megjelenésén világosan kivehető az arab és az angol telivérekkel történt párosítás. Bármelyik western és angol sport- és szabadidő lovaglásra szívesen használják.
SADDLE típus: rendkívül sokoldalú hátas illetve kocsiló, remek térdmozgással, szép nyakvonallal és hosszú farknyúlvánnyal. Különböző vadnyugati lófajták párosításából alakult ki. Western és angol sportokban is jól megállja a helyét.
PONY típus: a 118-148 cm-es marmagasságú foltos pónik a western gyerekszámok népszerű szereplői.